-El...tudom,hogy ez most furcsa,de mindent elmagyarázok.-mondta majd egy kis bólintással beleegyeztem.
-Hogy kerültünk ide?-kérdeztem kíváncsian.-És egyáltalán mi ez a hely?-tettem hozzá.
-Ezt a helyet Summermoon-nak hívják és az átjárón keresztül jöttünk ide. Másképp nem lehet megközelíteni. Ez a hely nem a földön van. -mondta közben arcomat fürkészte. Ez bolond? Mi az hogy nem a földön? Mi ez valami Narnia? Csak ellenkezőleg...ott nyárból télbe csöppennek át itt meg télből nyárba, na meg nem egy nyakláncon keresztül, hanem egy szekrényen. De most komolyan itt is lesznek beszélő állatok? Meg gonosz boszi?? Te jó ég! Tuti fix, hogy álmodom! Vagy nagyon bevertem a fejem! Igen valamelyik biztosan...
-Nem hiszel nekem-szakította meg Connor a gondolkodásomat.
-Már,hogy hinnék? Ez amit mondasz lehetetlen!-mondom hitetlenül és a kezemet a fejemhez emelve dörzsölöm a szemeimet.
-Mit csinálsz?-kérdezi
-Próbálok felébredni...ez nem a valóság!-győzködöm magam, és továbbra is sikertelenül próbálkozok, abban reménykedve,hogy egyszer csak felébredek.Ám ez nem jön be.-Csípj meg!-fordulok Connor felé.
-Mi?..nem. Figyel ez a valóság.-Connor megfogja a kezem és mélyen szemembe néz,amitől kiráz a hideg.-Gyere velem!-mondja majd az erdő egyik ösvénye felé kezd vonszolni. Nem kérdeztem meg hova megyünk, mert féltem valami hasonló hülyeséggel áll elő ezért inkább, csak mentem utána. Végtére is ha egy álom akkor mégis mi veszteni valóm van? Legalább az biztos, hogy kreatívakat álmodok☺
* * *
10 perc gyaloglás után az ösvény végére értünk és egy pillanatra megtorpantam mikor egy várost láttam meg. A házak többsége kertes ház volt, de akadt tömb ház is. Mivel mi egy domb tetején álltunk így beláttam az egész területet. Nem volt túl nagy de nem is túl kicsi. A város közepén egy hatalmas palota állt. A házak és az épületek azt vették körül. Ami viszont furcsa volt, hogy az egész város egy nagy kerítéssel volt körbevéve. De miért? Connor elindult a város felé én pedig utánna mentem a kezemben fogva a téli kabátom amit még idefele vettem le. Connor egy kapuhoz ment ahol egy férfi állt.
-Üdv Wayland herceg!-köszöntötte Connort majd kinyitotta a kaput. Mi??? Herceg? A pasasnak tovább siklott a tekintete rám és elkerekedett a szeme.
-Te jó ég! Miss Morgen! Örülök,hogy megismerhetem!-mondta mosolyogva. Itt ennyire tisztelik az illemet? Hát jó tudni.
-Jó napot!-köszöntem kissé bátortalanul majd gyors beslisszoltam a kapun Connor mellé, majd elindultunk a köves úton, amin csak úgy kopogott a magassarkúm. Miközben végig sétáltunk az utcan szorosan Connor mellett haladtam mert egyre inkább feltűnt,hogy az utcán lévők mind engem bámulnak.
-Miért néz mindenki engem?-kérdeztem Connort suttogva.
-Mert ismernem. Tudják ki vagy.-mondta miközben befordult egy utcán én pedig követtem.
-Biztos,hogy nem. Még sosem láttam őket.-mondtam majd végignéztem az utcán amin végig mentünk. Előttünk egy kis lány épp a kőre rajzolt krétával. Érkezésünkre felkapta a fejét, majd elmosolyodott.
-Szerintem amint megtanulja a képességét már nem igazán akar elmenni innen. Mert mire megtanulja eltelik annyi idő míg megszereti ezt a helyet, és persze pár személy is ide fogja kötni.-felelte Cody halkan, hajamat simogatva. Fejemet elemeltem mellkasától és szembe fordultam vele, egy ideig bámultam gyönyörű szemeit melyekben mindig elveszek, majd Cody államnál fogva közelebb húzott magához és ajkaink találkoztak.
Nem ez volt már az első csókunk. Jó pár megelőzte már ezt, míg rájöttem,hogy én őt tényleg szeretem és nem csak szórakozok vele. Tisztán emlékszem az elsőre...
2 éve amikor épp a vámpírok próbálták betörni kapuinkat én még tapasztalatlan voltam. Nem igazán tudtam volna közelharcban vagy bármiféle harcban megvédeni magam, így apám és anyám leküldött a pincébe, hogy biztonságban legyek, azonban a palota pincéjéig vezető út az akkori helyemtől jó pár utcányira volt. Így a sötétben nekiálltam futni a sötét kihalt utcákon...
"-Lihegésem töltötte be az utca csendjét. Senki nem volt kint csupán én csaptam zajt. Akinek egy csepp esze volt az elbújt, vagy aki tud harcolni az harcolt, de innen messzebb. Befordultam egy utcasarkon és folytattam a rohanást. Szívem gyors ütemben vert és levegővételem is szapora volt, nagyon féltem. Eddig még sosem találkoztam vámpírral, így siettem ahogy tudtam. Már a palota közelében voltam, láttam is a bejáratot az utca végén, mikor hirtelen egy nő elém állt és karját felém lendítette. Aa ijedtségtől lefagytam és a vámpír egy szempillantás alatt lökött rajtam egyet, amitől én jó 3 méterre arrébb a földről néztem fel rá. Nem tudtam mit csináljak és nem is tudtam gondolkodni, mivel nőnek kivillantak vérvörös száján hófehér vámpírfogai amik vészesen közeledtem felém.
Előttem pár centivel hirtelen a nőre egy fiú ugrott és kihasználva a vámpírral szembeni meglepetést egy karót fúrt mellkasába, mire az többet nem mozdult. A fiú felém fordult és hozzám rohant. Én most láttam először meghalni bárkit is. Teljesen le voltam sokkolva.
-Hé...mi a neved?-mondta a fiú miközben kezével előttem legyezett.
-A...a nevem Ronney..Waylen.-mondtam mire a fiú egy aprót bólintott.
-Az én nevem Cody Cuper. Figyelj Ronney! Nem lesz semmi baj! Most szépen felállsz!-mondta Cody én pedig követtem az utasításait. Megfogta a kezem és magához húzva megölelt. Ekkor vettem csak észre milyen gyorsan és szaggatottan veszem a levegőt. Cody kicsit eltolt magától és körülnézett, majd elindult a palota felé továbbra is a közelében tartva és átkarolva. Mikor beértünk az ajtón becsukta az ajtót majd levezetett a pincébe. Ott az erős lámpafény nagyon zavart, de valamiért megnyugtatott. Cody leültetett és mellém ült.
-Üdv Wayland herceg!-köszöntötte Connort majd kinyitotta a kaput. Mi??? Herceg? A pasasnak tovább siklott a tekintete rám és elkerekedett a szeme.
-Te jó ég! Miss Morgen! Örülök,hogy megismerhetem!-mondta mosolyogva. Itt ennyire tisztelik az illemet? Hát jó tudni.
-Jó napot!-köszöntem kissé bátortalanul majd gyors beslisszoltam a kapun Connor mellé, majd elindultunk a köves úton, amin csak úgy kopogott a magassarkúm. Miközben végig sétáltunk az utcan szorosan Connor mellett haladtam mert egyre inkább feltűnt,hogy az utcán lévők mind engem bámulnak.
-Miért néz mindenki engem?-kérdeztem Connort suttogva.
-Mert ismernem. Tudják ki vagy.-mondta miközben befordult egy utcán én pedig követtem.
-Biztos,hogy nem. Még sosem láttam őket.-mondtam majd végignéztem az utcán amin végig mentünk. Előttünk egy kis lány épp a kőre rajzolt krétával. Érkezésünkre felkapta a fejét, majd elmosolyodott.
-Connor!-mondta majd felénk rohant és megölelte. Connor adott egy puszit a fejére mosolyogva.
-Szia Nockole!-mondta a kislánynak.
-Connor, connor amíg nem voltál itt, itt voltak a vámpírok! Tudnak Ellysonról.-mondta a kislány kevésbé mosolyogva.
-Mi?-kérdeztük egyszerre Connorral.
-Milyen vámpírok? És honnan ismer engem mindenki?-kérdeztem.
-Jujj te vagy az!-mosolygott rám a kislány.
-Az én nevem Nickole Pieters! Sokat hallottam rólad. Tudod már használni a képességedet?-kérdezte mosolyogva Nickole. Kár hogy fogalmam sem volt miről beszél.
-Nickole...nekünk most mennünk kell, de majd később beszélgettek Ellyvel. Jó?-kérdezte Connor a kislány vállát fogva.
-Hát jó. Sziasztok!-köszönt el majd megőlelte Connort és befutott ugrándozva az egyik házba.
-Connor mostmár tényleg magyarázd el mi ez az egész!-mondtam felé fordulva, de nem válaszolt csak elindult tovább az úton. Tudta, hogy követni fogom. Párszor hátra pillantott, hogy megbizonyosodjon róla aztán pár utcán keresztül sétálva(aminek meg is lett at eredménye, úgy fáj a lábam a magassarkúba) a nagy palota bejáratához értünk. Connor kinyitotta az ajtót, majd beinvitált. A palota belseje egyáltalán nem egy kőkorszaki épületnek nézett ki. Modern volt. Afféle nagy hal szerüségben voltunk ahol még számítógép és TV is volt. Pár kanapé és asztal is társult a halhoz. A melegszínű bútorokat kiegészítette az élénk narancssárga függönyök. A levegőnek levendula illata volt, gondolom az asztalon lévő vázában a virág miatt. Connort követve egy lépcsőn felmentem majd még egyen. Két felé ágazó folyósó volt és Connort követve a jobb oldalin haladtam végig, mikor hirtelen Ronney jött velünk szembe.
-Ronney!-mondtam majd odsiettem hozzá és mosolyogva átöleltem. Kibontakoztam Ronney öleléséből, aki Connorra nézett majd vissza rám.
-Örülök,hogy többet nem kell titkolózni előtted! Most már mindent tudsz.-mondta mosolyogva.
-Igazából...azt akartam,hogy Agustintól tudja meg.-mondta Connor mellém állva. Persze ebből a nagy titkolózásból se értettem semmit, de már kezdem megszokni☺ Na meg még mindig nem tudom,hol vagyok!? Oké, tudom Summermoon, de akkor is ilyen hely nem létezik könyörgöm!!!
-Ó akkor minél hamarabb!-mondta Ronney és intett,hogy kövessük. Connor mellett haladva több ajtót is elhagytunk, és több folyosón is befordultunk mire megérkeztünk egy nagyobb ajtóhoz, amin kopogtató volt. Ronney megrázta a kopogtatót, majd a kilincsre téve kezét kinyitotta a nagy szürke ajtót.
Belépve az ajtón egy nagy nappali féle fogadott minket, de dolgozó szobának is lehetne mondani. A fal bordóra volt festve, a bal oldalon egy hosszú könyvespolc volt, amellett pedig egy kanapé. A szoba közepe fele egy asztal és 3 fotel helyezkedett el, a szoba ablak felőli részénél egy nagy íróasztal volt, rajta sok papírral és a papírokkal tevékenykedő férfi ült az íróasztalnál a bőrszékében. Az érkezésünkre megfordult és egy mosoly terült el arcán.
-Drága Miss Morgen!-mondta majd intett,hogy üljek le. Eléggé megijedtem, pedig nem igazán volt rá okom. Egyáltalán nem nézett ki gonosznak a pasas, meg nem egy kínzó székre akart leültetni, de valamiért megrémültem. Hátrább léptem és az ajtó után akartam nyúlni, de megfogta valaki a kezem...
-Nyugodj meg nincs baj.-suttogta a fülembe az ismerős hang és szorosan megszorította a kezemet. Mivel már a férfi leült az egyik fotelba, elengedtem Connor kezét és leültem. Connor a hozzám közel lévőbe ült, Ronney pedig az eddigi helyén állt és egy mosolyt eresztett felém.
-Nos....nyilván kíváncsi vagy rá, hogy mit keresel itt és, hogy kerültél ide. Elmagyarázom...-mondta a férfi magabiztos barátságos hangon.-Az első amit tudnod kell,hogy az én nevem Agustin Waylen és ezen a helyen Summermoon-ban én vagyok a király...
* * *
A szobában ahol az ágyon feküdtem csend volt. Egyedül a tűz ropogása hallatszott a kandallóból. A sötétséget csak a hold és a tűz világossága enyhítette. Gondolatban már vagy hatodszorra elmélkedek azon a dolgon amit Agustin mondott. Még mindig nehezen tudom felfogni! Fejemben újra meg újra felcsendül az a mondtata...
"-Te különleges vagy! Már kevesen vannak akik ezzel a képességgel rendelkeznek és te egy vagy közülük!."-Ez az egész közeledés Connor felől csak is amiatt volt, hogy elhozhasson ide, hogy itt szembesüljek azzal,hogy nem csak a mi világunk létezik, több ilyen bolygó van amikre hasonlóan el lehet jutni. És persze mint minden kis történetben itt is vannak "rosszak" és "jók". Szerencsére én az utóbbinál kötöttem ki. A "rosszak" más néven a vámpírok egy másik bolygón élnek...
"-Ők szörnyetegek! Mindenkiből kiszívják az életet és nem kímélnek senkit! Már több évszázada fékezzük meg őket, hogy megszerezzék a ti bolygótok kulcsát, de ez egyre nehezebb.-mondta Agustin és a szemében fájdalom tükröződött.
-De mi közöm ehhez nekem?-Lehet kissé bunkó voltam,hogy ilyen helyzetbe csak az én pozícióm érdekel, de nem értettem ezt miért nekem mondja el?Agustin felállt a fotelből és az íróasztalnak támaszkodva felém fordult.
-Mert, csak te segíthetsz!-mondta határozottan és nagyon figyelve reakciómat, amit igyekeztem leplezni. Nem szeretek kiismerhető lenni.
-De miért én?-kérdeztem a férfit nézve.
-Mert már szinte senki nem birtokolja azt a képességet ami neked van!-mondta miközben töltött magának az asztalon lévő italból és visszaállt eredeti helyére.
-De miért nem?És mi ez a képesség?-kérdeztem kimért hangon,hogy nem érződjön hangomból,hogy mennyire kíváncsi vagyok.
-Mert egyre kevesebb ember születik ezzel a képességgel. Viszont ez az erő tanítható, persze csak részben. Akik megtanulják azok akárhogy is,de sosem lesznek olyan jók benne mint azok akik már evvel születtek. És persze a tanulása hosszú időt vesz igénybe. Na meg ha nincs ki tanítja így semmit sem ér.-mondta majd az ablakon kifele nézve kortyolt egyet az italából.
-Értem.És itt ki rendelkezik ezzel az "erővel"?-kérdeztem kiemelve az erő szót. Ezzel arra utalva,hogy még mindig nem tudom mit takar.
-Itt csak én...de én is tanultam,úgyhogy nem tökéletesen. Neked viszont születésedtől fogva birtokodban állt,csak nem tudtál róla."-Tisztán vissza tudtam emlékezni az egész beszélgetésre. Nagyon zavaros az egész. De elfogadtam,hogy ez nem álom és megpróbálom kideríteni,hogy mégis mi ez az erő, és persze mi célból szükséges. Hosszas gondolkodásomban már a tűz is elaludt így szinte teljesen sötét volt. A nagy feketeségbe meredve hallottam az ajtó nyikorgását. Valaki bejött a szobába...halk léptek hallatszódnak amik felém tartottak én pedig a félelemtől megdermedve nem mozdultam és lehunyva szemem alvást színleltem. Egy alak felém hajolt és megérintette kézfejem. Végighúzta rajta kezét. Tudtam ki az. Érintése ismerős volt. Felálltam az ágyról miközben lesepertem magamról Connor kezét. Vele szembe álltam. Arcát megvilágította az ablakon beszűrődő hold fénye. Connor meg akart ölelni, de mellkasomat kezére téve eltoltam magamtól. Mégis mit képzel? Kedves volt velem csak azért,hogy elhozzon ide,most már nem kell megjátszani magát, hogy bír.
-El....gyere velem, van egy meglepetésem...
* * *
- Ronney
-Szerintem amint megtanulja a képességét már nem igazán akar elmenni innen. Mert mire megtanulja eltelik annyi idő míg megszereti ezt a helyet, és persze pár személy is ide fogja kötni.-felelte Cody halkan, hajamat simogatva. Fejemet elemeltem mellkasától és szembe fordultam vele, egy ideig bámultam gyönyörű szemeit melyekben mindig elveszek, majd Cody államnál fogva közelebb húzott magához és ajkaink találkoztak.
2 éve amikor épp a vámpírok próbálták betörni kapuinkat én még tapasztalatlan voltam. Nem igazán tudtam volna közelharcban vagy bármiféle harcban megvédeni magam, így apám és anyám leküldött a pincébe, hogy biztonságban legyek, azonban a palota pincéjéig vezető út az akkori helyemtől jó pár utcányira volt. Így a sötétben nekiálltam futni a sötét kihalt utcákon...
"-Lihegésem töltötte be az utca csendjét. Senki nem volt kint csupán én csaptam zajt. Akinek egy csepp esze volt az elbújt, vagy aki tud harcolni az harcolt, de innen messzebb. Befordultam egy utcasarkon és folytattam a rohanást. Szívem gyors ütemben vert és levegővételem is szapora volt, nagyon féltem. Eddig még sosem találkoztam vámpírral, így siettem ahogy tudtam. Már a palota közelében voltam, láttam is a bejáratot az utca végén, mikor hirtelen egy nő elém állt és karját felém lendítette. Aa ijedtségtől lefagytam és a vámpír egy szempillantás alatt lökött rajtam egyet, amitől én jó 3 méterre arrébb a földről néztem fel rá. Nem tudtam mit csináljak és nem is tudtam gondolkodni, mivel nőnek kivillantak vérvörös száján hófehér vámpírfogai amik vészesen közeledtem felém.
-Hé...mi a neved?-mondta a fiú miközben kezével előttem legyezett.
-A...a nevem Ronney..Waylen.-mondtam mire a fiú egy aprót bólintott.
-Az én nevem Cody Cuper. Figyelj Ronney! Nem lesz semmi baj! Most szépen felállsz!-mondta Cody én pedig követtem az utasításait. Megfogta a kezem és magához húzva megölelt. Ekkor vettem csak észre milyen gyorsan és szaggatottan veszem a levegőt. Cody kicsit eltolt magától és körülnézett, majd elindult a palota felé továbbra is a közelében tartva és átkarolva. Mikor beértünk az ajtón becsukta az ajtót majd levezetett a pincébe. Ott az erős lámpafény nagyon zavart, de valamiért megnyugtatott. Cody leültetett és mellém ült.
-Nyugodj meg már nincs veszély. Vigyázok rád!-mondta átölelve engem. Ránéztem és szemei nyugodtságának sugárzása hatott rám. Cody egyik kezével az arcomhoz ért és letörölt egy könnycseppet. Codyhoz húzódtam majd hirtelen megcsókoltam. Ez meglepte, de viszonozta."- Aznap történt, hogy később mikor apám hazajött a palotába véresen és fáradtan elmondta, hogy édesanyám meghalt. Én persze eszeveszettül sírtam és a szobámba zárkózva töltöttem jó pár hetet. Nem beszéltem akkor senkivel, keveset is ettem, de aztán ahogy sokan mondják "-Az idő begyógyít minden sebet!"Hát mindet nem, de tényleg jobb lett idővel. Most már ritkán sírok amiatt a nap miatt, de részben mosolygok is miatta, hiszen ha nem történik meg akkor nem biztos, hogy megismerem valaha is Codyt, vagy hogy megcsókolom és akkor most nem itt ülnék a pincében ahol 2 évvel ezelőtt is, és nem nyújtana folytonos biztonságot Cody ölelő karja.
-Min gondolkozol?-kérdezte megtörve a hosszas csendet.
-Semmi különösön...-mosolyodtam el majd kissé oldalra fordulva belefúrtam fejem Cody mellkasába és beszívtam jellegzetes illatát...
A napon mikor találkoztam veled az életem megváltozott...nehéz megmagyarázni ahogy érzem magam.Megmosolyogtattál a sajátos módodon...egyre mélyebb szerelembe esek miattad minden nap. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése